A melankólia a kedély dolga, nem érzelem, nem lelkiállapot, nem betegség. A melankólia a mulandóság végső állomása, az élet utolsó, legeslegutolsó csepp méze. Ez a végső gyönyörűség és a legvégső tudás. Ez az édes szomorúság az élet utolsó csábítása és az ember utolsó elragadtatása, ez az utolsó bizonyosság és ez az utolsó veszély. A közértelem számára idegenszerű és félelmetes, a tudomány számára pathológ, a művészet számára szakrális csoda. De mindegyik számára elérhetetlen. A melankóliának saját nyelve van, minden nyelv között a legkimondhatatlanabb, saját festészete és zenéje, minden festészet és zene között a legfesethetetlenebb és megírhatatlanabb. Saját látomásai és álmai vannak, és megrázkódtatásai, saját magánya, tanácstalansága, félelme, titka, bizalma, saját sebe és öröme és kudarca. Az egész élet az utolsó csepp mézbe mártva. Az ember tudja, hogy nincs több, ez az utolsó. Ez a holtbiztos tudat, hogy az utolsó, ez a melankólia. Az a tudat, hogy nincs több, ebben a cseppben benne van mindaz, ami megmaradt, ez a melankólia. Úgy látszik, soha nem volt édesebb még a szenvedés
sem, mint most. Soha még ilyen csábító nem volt, ilyen reménytelenül és hiábavalóan csábító és mégis olyan megrendítően édes.